A galambok hazatalálását nem magyarázza egyetlen érzékszervi műszer sem. Ehelyett redundáns, egymásba ágyazott hierarchiát használnak a környezeti jelekből: légköri illatokból, a nap azimutszögeiből, a geomágneses dőlésvonalakból és a közutakból.
A navigációs tudósok a hazatérést két különálló fázisra osztják: a hazához viszonyított helyzet meghatározására (a „térkép” lépés) és a helyes irány fenntartására a visszaúton (az „iránytű” lépés). A galambok földrajzi távolságtól és időjárási viszonyoktól függően más-más fizikai érzékszervet használnak az egyes fázisokhoz.
Tiszta időben a galambok a nap helyzete alapján számítják ki az irányt. Mivel a nap óránként 15 fokot halad az égen, a madár belső cirkadián órája folyamatosan újraszámolja az azimutszöget, hogy délelőtt és délután egyaránt valódi égtáji irányt tartson.
Floriano Papi és Hans Wallraff úttörő kísérletei kimutatták, hogy a fiatal galambok a galambdúcban pihenve megtanulják a uralkodó szélirányokat és a hozzájuk tartozó aeroszolok szagait. Ismeretlen területre szállítva a regionális szaggradiensek segítenek meghatározni földrajzi koordinátáikat.
Amikor sűrű felhőzet takarja el a napot, a galambok a Föld mágneses terére támaszkodnak. A retinasejtjeikben lévő fényérzékeny 4-es kriptokróm molekulák kvantumspin-változásokon mennek át, ami lehetővé teheti, hogy a madár szó szerint lássa a geomágneses erővonalakat, amelyek rávetülnek a látóterére.
Az Oxfordi Egyetem kutatói miniatűr, nagy pontosságú GPS-naplózó hátizsákokat erősítettek postagalambokra. Ismételt repüléseik során a madarak feladták a matematikailag egyenes vektorokat, és autópályákat, lehajtókat és vasútvonalakat követtek, a csomópontokban aktívan kanyarodva.
A régi népi hiedelmek szerint a galamboknak van egy misztikus iránytűje, amelynek mutatója folyamatosan a haza felé mutat. A modern telemetria azonban igazolja, hogy a valódi repülési útvonalak kanyargósak, tele felderítő körözésekkel, autópálya-csomópontoknál végzett vizuális tájékozódással és a rajtagok közötti társas vitákkal.
Fedezze fel a rajok döntéshozatalátJon Hagstrum geofizikus kimutatta, hogy az alacsony frekvenciájú hanghullámok (20 Hz alatt) – amelyeket a mély óceáni hullámok, a mikroszeizmusok és a hegyi szelek keltenek – ezer kilométereken át terjednek az alsó légkörben. A galambok hallják ezeket a mély frekvenciákat, és feltehetően hangalapú domborzati térképeket alkotnak a nagy kontinentális formákról, amelyek borult vagy viharos időben is megmaradnak.